Címke: verseny

Ez a sikertörténet is szokványosan indult – ahogyan az lenni szokott -, Ákos barátunk meghívást kapott egy kiskunfélegyházi tó melletti horgászversenyre. A tó adottságait és a versenykiírást figyelembe véve főszereplőnk a matchbotos módszer mellett döntött, és alaposan átgondolta, mi mindennel vértezi fel magát a megmérettetésre. Lelkesen előkészítette a legkiválóbb botokat, a legjobb etetőanyagokat és barátaival útnak indult Kiskunfélegyháza felé.

A helyszínen népes és szakmailag is igen erős mezőny várta, több mint 60 indulóval a tó körül. Ákos alaposan körül tekintve látta, hogy oldalnövényzet híján befelé nagy távolságra kell majd horgásznia, egyúttal igencsak mély a víz, ami a waggleres horgászat esetében plusz kíhívást jelenthet. Ellenben a tó halfaunája igen változatosnak bizonyult, pontyok, kárászok és amurok egyaránt úszkáltak benne.

A reggeli megbeszélés és eligazítás után elkövetkezett a sorsolás, melynek kimenetele barátunknak cseppet sem kedvezett, sőt. Mint ismeretes, minden horgászversenyen azért drukkolnak a résztvevők, hogy ne középre húzzanak, mert mindig a szélső helyek bizonyulnak a legszerencsésebbnek. Így hát nem csoda, hogy Ákos jócskán elkedvetlenedett, amikor látta, hogy neki bizony igencsak a középső helyek egyikén kell letáboroznia. De gyorsan túllépett kezdeti csalódottságán, és óriási lelkesedéssel indult neki a megmérettetésnek: hamar bekeverte az etetőanyagokat, csontit ragasztott, előkészített 5 botot – rövidebb és hosszabb távra bekalibrálva – kisebb-nagyobb eresztékekkel, pontosan bemérve, beállítva mindent, bejelölte a távolságokat is, ahogy azt kell, így várta a verseny kezdetét.

El is indult a bajnokság, és hősünk hamarosan szembesült azzal, amitől a sorsolás után sejtett: bizony a „legvacakabb” helyek egyikét sikerült kifognia, sőt, egy barátjának ugyancsak, akinek hozzá hasonlóan szintén „sok” kapása volt, azaz semmi. Így Ákos nagyjából egy órán át csak ücsörgött, unatkozott és távolról figyelte, ahogyan a szemben lévő oldalon és a szélső helyeken szép sorjában teszik a haltartóba az apróbb és darabosabb halakat. Pedig bizony ő is minden trükköt bevetett, etetett, csontit lőtt, de semmi nem történt.

EGYSZER CSAK FORDULT EGYET A KOCKA…

Barátunk egy nem egészen 20 dkg-os kis kárászt fogott, majd nem sokkal később egy közel fél kilós kis ponty is a horgára akadt. Ezt követően még egy jó darabig egykedvűen unatkozott, ücsörgött az esélytelenek nyugalmával és közben konstatálta, hogy a csudába is, eltelt már 2 és fél óra, és neki még csak egy jó ebédre valót sem sikerült összehoznia.

Aztán a következő bedobásnál több érdekes jelenségre lett figyelmes: egyrészt az úszója elfeküdt és egyszer csak vízszintesen haladva nekiindult a víz felszínén. „Biztosan csak egy keszeg kaphatta el vízközt” – gondolta Ákos, majd berántott neki, és ekkor kezdtek csak beindulni az események. Olyan 45-50 méteres távolságban felbolydult a víz, szinte pezsgett és forrt, épp ott, ahol a fák közül kikandikáló napsugarak egy nagyjából 5-6 négyzetméteres területet világítottak meg a tó felszínén. Persze barátunk nem gyönyörködött sokáig a látványban, azonnal kapcsolt, hiszen a vízközti kapás és a szinte forrongó víz nem jelenthet mást, mint a víz tetején napozó amurok csapatát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 3-3,5 kilogrammos felbőszült amur, amit aztán meglehetősen kemény harc árán sikerült a szákba terelni.

PERSZE A KÜZDELEM ITT MÉG NEM ÉRT VÉGET

Ha harc, hát legyen harc, gondolta a horgász, aki – azonnal visszább vette az eresztéket, az úszót megszabadította az összes súlytól, csupán egy mikro forgó maradt az úszó és a csali között. Mindemellett tűzött egy szép nagy csonticsokrot és így próbálta meg becserkészni a többi unatkozó amurt. Biztos, ami biztos, ragasztott csontit is lőtt a napsütötte tófelszínre, hogy a helyszínen tartsa a csapatot. És bizony ezután következett csak a haddelhadd, a verseny még hátralévő 2-2,5 órájában. A harc közepette főhősünk folyvást csak etetett és dobott felváltva, és közben számtalan kihívással is szembe kellett néznie, hiába állított be előre mindent mértani pontossággal, beleértve a távolságokat is. Megesett, hogy elszakadt a zsinór; az egyik botnak a gyűrűjéből kiesett a porcelán; a sok fárasztástól már macskásak voltak a zsinórok, az egyik waggler úszónak leesett az antennája… De ami végig kitartott, mind az öt boton, az a 12-14-es méretű Sensas 3311-es típusú nikkel horog.

Az említett küzdelem több más horgásztársnak is feltűnt, Ákos egyik barátja is közelebb jött  megnézni, hogy mi zajlik éppen. Már a botok, a ládák és az egész felszerelés háborús övezethez hasonló látványa is azt sugallta számára, hogy itt bizony nagy harc folyik. Azonmód biztatni kezdte barátunkat, hogy etessen folyamatosan, koncentráljon, ügyeljen a dobások pontosságára, mindezt már csak azért is, mert nagyon úgy tűnik, hogy az eddigiek alapján egy másik horgásszal együtt igencsak feljöttek a versenyben és bizony fej fej mellett haladnak az első helyért. Mondanunk sem kell, történetünk főszereplőjének ez mekkora plusz löketet adott még, holott eddig is minden erejét, tudását, tapasztalatát beleadva küzdött az amurok hadával. A versenyek amúgy megszokott, csendes hangulatával ellentétben egycsapásra olyan, a külső szemlélő számára káosznak ható összecsapás kerekedett, amilyet csak ritkán látni.

A VERSENY PEDIG VÉGET ÉRT, DE NEM AKÁRHOGYAN!

Az említett, első helyért harcoló ellenfél 18 kilónyi halat fogott, míg Ákos haltartójában, melyet 3-4-en vettek ki, összesen 57 kilogrammnyi hal lapult: a kis kárászon és a kis pontyon kívül 3, 4, sőt, 5 kilós amurokat is sikerült horogra akasztani. Ezek után mondhatjuk, hogy „A Horogra”, mert barátunk számára azóta is ez a típus, a Sensas 3311-es horog az etalon, mely immáron nagykorúként is olyan, mint új korában: nem kopott meg, hegyes és erős maradt, és kitartott a történetben szereplő amurokkal szemben is, melyeket a horgásztársadalom egyébként is a kemény szájú halfajok között tart számon.